“A bőr színe megváltozhat, az anyanyelv elveszhet, de a magyar nemzethez való tartozás tudata egy távoli, idegen környezetben is fennmaradhat.”
/Fodor István/
Közel egy évszázada annak, hogy a felfedező, repülő és térképész Almásy László hírt hozott egy, a Nílus partján élő fekete népcsoportról, akik magukat magyarnak tartják. Azokról az afrikaiakról, akik Núbiában nagyjából 450 éve várják, hogy Duna-parti testvéreikkel kapcsolatba kerülhessenek.
Almásy 1937-ben megjelent Levegőben… homokon… című könyvében külön fejezetet szentel az akkor még Wadi Halfával szemben található nílusi Magyarártin azaz a magyaráb szigeten tett látogatásának.
A leírás így beszéli el a találkozást:
„A délután folyamán megjártam a magyaráb szigetet. Vagy háromszázan lakják és lent Asszuán közelében még egy csoportjuk él, körülbelül ugyanannyian…
…Feltűnően világos bőrű, sasorrú emberek. Amint így csoportban láttam őket, azonnal feltűnt, hogy mások, mint a berberinek vagy a szudáni arabok. Öntudatosan, büszkén mondták: „Nem vagyunk arabok! Európából telepítette ide őseinket a Nagy Török Szultán, Szolimán. Katonák voltak, határőrök a núbiai feketék ellen…
…Őseink aztán berberin-lányokat vettek feleségül, és megtanulták tőlük a rután (berber) nyelvet, ezt beszéljük mi ma is az arab nyelven kívül. Mi tudjuk, hogy vannak magyar népek Európában. Ők a testvéreink és mindig vártuk, hogy valaki eljöjjön közülük ide mihozzánk.”
A tudomány így magyarázza a magyarábok történetét:
I. Szelim szultán 1517-ben megszállta Egyiptomot, és Szlavóniából, a Szerémségből, Erdélyből és Boszniából foglyul ejtett férfiakat, magyar származású janicsárokat telepített az Oszmán birodalom déli határának védelmére.
A núbiai magyarok, birtokba vették a Wadi Halfa városával szemben található nílusi szigetet, amelyet akkortól núbiaiul Magyarártinak, arabul Jazirat ul-Magyarnak, azaz Magyar szigetnek neveztek. A területen virágzó mezőgazdasági és kereskedelmi települést hoztak létre. Elszigeteltségüknek köszönhetően vallásuk, bőrszínük és a nyelvük megváltozása ellenére, tizenkét nemzedék múltán, manapság is büszkén vallják és vállalják magyar származásukat.
Találkozásunk a fekete magyarokkal
Az Asszuáni gát építésével járó Nílus duzzasztása, 1965 végére a magyarok lakta szigetet is ellepte. Lakóinak költözni kellett. Elhelyezésükre az állam két új város is létrehozott. Egyik települést az eritreai hátár közelébe építették Új Halfa néven, a másik megkapta a Wadi Halfa nevet néhány száz kilométerrel délebbre az eredetitől.
Ez utóbbiban az Abu Ramla Szahara Expedíció is megfordult, ahol külön városrésze van a magyaráboknak. Már a magyar útlevél felmutatása is baráti kézfogásokat eredményezett, valamint megnyitotta a közösség vezetőjének házát, aki vendégül látott bennünket néhány napig. Megismertük a közösség tagjait, vendégeskedtünk a „Magyar klubban”, és látogatást tettünk a „Magyar utazási irodában”, valamint a „Magyar szállítmányozási vállalat” irodájában. A közösség vezetője rengeteg fényképen és légi-felvételen őrzi az egykori magyar sziget emlékét, a költözés pillanatait, azt, amikor a Nílus felszínén már csak a mecset és a pálmafák csúcsai, végül csak a mindent elborító víztömeg látszik.
Nemzetszeretetük meglepő. A magyarábok általunk is tapasztalt ragaszkodása igazolja Fodor István fent idézett szavait, amelyek szerint “a bőrszín megváltozhat, a magyar nyelv elveszhet, de a nemzeti érzés, a magyarsághoz való tartozás tudata egy távoli, teljesen idegen környezetben is fennmaradhat”.
Magyar-áb
A magyaráb kifejezés két nyelv egy-egy szavából, magyar és núbiai tagból álló összetett szó, amelynek jelentése: magyar törzs. Tehát az ÁB szó núbiai és arab nyelven törzset jelent.
Almásy a szó kiejtéséről így ír:
„Csak bízzad rám, nagyuram, Ibrahim el Magyar majd pontosan elvégzi. Így mondta, „magyar”, úgy, ahogyan csak mi, magyarok ejtjük ki nemzetünk nevét.”
Az idézetek Almásy László: Autóval Szudánba (Budapest, Lampel, 1929) című könyvéből valók.
Abu Ramla Szahara Expedíció 