Az ókori Núbia

Núbia, ahol az egyiptomiak hite szerint Amon, a Napisten lakozott, kivételes gazdagsága miatt volt ismert az ókorban. Nemcsak azért, mert innen terjedt el a vaskohászat egész Észak- Afrikában, hanem azért is, mert erről a földről szállították a fáraó udvarába a keresztény kultúrkörben is ismert értékes ajándékokat: az aranyat, a tömjént és a mirhát.
Núbia – amelyet a görögök „a napégette arcúak földjének” neveztek – a Nílus első és hatodik zuhataga között helyezkedik el. Kisseb része Egyiptomhoz, nagyobbik része Szudánhoz tartozik. A helyiek Kush földjének is hívják, a Núbiát uraló dinasztia neve után. A Núbiai Királyság ötezer éven át virágzott, túlélte Rómát, a görögöket és Egyiptomot, amelyet a VIII. század végén meg is hódított és nagyjából 100 esztendőn át uralt.

Núbia a dél-szaharai korai királyságok és civilizációk otthona. Területének gazdag archeológiai öröksége még napjainkig is alig ismert. Afrika leghatalmasabb országában az archeológiai munka sokáig nem volt elterjedt és kevéssé volt támogatott.

A Kusita birodalom első központja Kerma volt, majd az egyiptomi terjeszkedés miatt Napatába, végül az asszírok előrenyomulása idején Meroéba költözött. Meroét Krisztus után 350 körül etiópiaiak foglalják el. A királyság ezt követően felvette a kereszténységet, majd csatlakozott az Etiópiai Keresztény Királysághoz, és sokáig ellenállt a muszlim
terjeszkedésnek.

Az UNESCO 2003 júniusában a világörökség részének nyilvánította a Szudán északi országrészében fekvő Napata-térség mintegy hatvan kilométeres szakaszát, az egykori Núbiai birodalom központját.
A területen még azután is építették Núbia királyi piramisait, hogy Egyiptomban már 800 éve abbahagyták az ilyen típusú nekropoliszok építését. Noha ezek a piramisok kisebbek és sem anyagukban nem olyan erősek, sem szerkezetükben nem olyan tökéletesek mint az egyiptomiak, Núbiában több mint kétszer annyi épült, mint az ősi Egyiptomban. A Napata piramisainak jelentős része az idő folyamán elpusztult vagy jelentősen megrongálódott.

A Napata-térség a Gebel Barkal uralja, az a hegy, amely az ókoriak hite szerint Amon lakhelyéül szolgált. A nyugat felé tekintő oldalán piramisok, míg lábánál kelet felé tájolva templomok és szentélyek romjai őrzik egykori lakója és egy hajdanvolt, erős civilizáció emlékét. Az ókori Egyiptom déli határánál kialakult Kús királyság – amelyet központjáról Napata-birodalomnak nevez a történetírás – az időszámításunk előtti 8. században jutott történelmi szerephez.
Krisztus előtt 770-ben az első napatai uralkodó, Kasta, a Gebel Barkal lábától indulva foglalta el Alsó-Núbiát és Felső-Egyiptomot egészen Thébáig, ahol felvette a „Felső- és Alsó- Egyiptom királya” címet. Valójában azonban fia és utóda Pianhi (747-716) volt az, aki elfoglalta a teljes közép- és észak egyiptomi hercegségeket, és ezzel ő lett a közel egy évszázadig uralkodó XXV. egyiptomi dinasztia megalapítója. Ő volt az első, aki Núbiában piramis formájú síremléket építtetett. Ezzel együtt átörökítette a kora-ókori Egyiptomban gyökerező szimbólum- és hagyományrendszert egészen a késő ókorig. Az utolsó Napata-térségben eltemetett király a Krisztus előtt 4. században hunyt el.

Ezután a Nílus 5. és 6. zuhataga közé eső Meroé lett a királyok kedvelt temetkezési helye, itt kezdték megépíteni piramisaikat is. Noha a terület valószínűleg már ezt megelőzően is királyi székhely volt, ettől az időszaktól kezdve az államot Meroé-birodalomnak nevezik. Mikor Krisztus után 350. körül a királyság széthullott, vele együtt eltűnt a királyi sír jele, a piramis is.